Portál-álom

Ez a portál: szellemi megtestesülés.

A láthatóvá és lakhatóvá tétel. A szerző tudatának digitális kivetülése, tudása virtuális polcokra tevése. Valami olyasmi, mint egy hosszú, szalagszerű szőnyeg végiggörgetése a legfelső szintre, az Istenekhez vezető lépcsősoron.
A portál tehát nem pusztán információk gyűjteménye, nem egyszerűen a szellemi alkotások elérésének helye. Egységes, virtuális szellemi ház, például énház, személyiségház, közösségi ház, tudásház, tudatház, avagy különös, titkokkal teli téridő-övezet, amely lakható, és ahova be lehet költözni.
A portál nem akar, és nem vár semmi rendhagyót. Annyi, mint egy terebélyes, méltósággal teli fa az erdő egyik szegletében. Áll békésen a helyén, egy horhos szélén, s senki sem várja tőle, hogy máshova lépjen. Noha erre bármikor képes lenne, mint egy gyalogló fa az egyik mesében.
Nem rossz, és nem jó világ. Nem szeretné hinni, hogy jobb másoknál. A leszakadt partoldal vagy a tenger tükre egyformán sima. Csak a tekintetünk ad ilyen vagy olyan értelmet a szakadék falának vagy a mély tengerfenék fölötti vízboltozat fedőjének. Nem akar önmagának különös, megfoghatatlan értelmet adni.
Nem akar meggyőzni senkit. Engedi, hogy olvassák, mint egy kőtáblát vagy egy iskolai füzetoldalt. Üzeneteivel sem kérkedik. Nem zavarja, hogy ez a megtestesülés töredékes, hiszen ugyanúgy partok közé szorított, mint a kanyargó hegyi patak saját keskeny medrében. Mindig több és más, mint ami látható a távolodó autó féklámpájából.
Közben mosolyogva mondhatja, személyisége már ebből a portálházból is kirepült, a fölfelé haladó spirális pályán eltűnt, mert nem lehet kalickába zárni a fénylényt.
Ez a portál: önálló és személyes világegyetem, amelyben védett, tündöklő kuckóként vagy csendes, halottas házként lakni lehet.
Mindenkit beenged és kienged. Mindenkinek megengedi, hogy a megtestesült világot annak lássa, amit képes felfedezni benne.
Ez a tudatház nem kevésbé tündöklő s sugárzó, mint a megszépült, áttetsző energiatest, vagy egy megfoghatatlan, a falakon is átrepülő szellem. Táncolva örül, mint egy vékonydongájú virág, amelyre a megtermékenyítő méh ráereszkedik.
De akkor sem különösebben bánatos, ha a nagy széljárásban nem közelíthetik meg se a jó, se a gonosz szellemek.
Szeretné hinni, hogy védett otthonban van az, aki beköltözik hozzá. Nem a szerző halandó teste vagy szociológiai szerepe, hanem az általa megjelenített, képpé transzformált isteni és világi látomások miatt. Lakjál nála, Kedvesem, házában az Úrral is találkozhatsz. Jó álomhozó, hiszen erre rendelték. A rossz híreket mások viszik, alumíniumkorsókat püfölve. Noha a rossz hírek okozta betegségeket a hozzá hasonlók gyógyítják meg. A jó és elfogadható álom: világálom és tudatálom. Különös, hosszú csövű trombiták fújják, mint egy felvonulási indulót.
Egy életen át egyfolytában álmodja: ló és lovasa átugrat az égígérő akácfasor felett. Ki tudja, a túloldalon hol érnek gyepet.

Boldog ember. Megtapasztalta és éli az igazi szerelmet, a szerelem teljességét, a másik iránti tökéletes odaadást és szeretetet, és mindennek a viszonzását is megkapta ajándékként.
Megérte és éli azt a csodát, hogy meghaladja önmagát, hogy elengedi egóját. Elengedi a külső világot és Önvalójában megnyugszik. Végleg elhagyja a valódi világot, mintha a földi életben is lenne halál utáni élet. Nem vágyik rá, hogy megkeressék, vagy utána jöjjenek. Akiket szeret, azokhoz úgy is eljut. Már a kilencvenes évek elején lányai arcát festették a szélben csapdosó lobogójára. Ugyanakkor végleg itt van a világban, mint egy megrakott szekeret húzó, öreg kanca. Dobog alatta a föld, ütemesen, mintha dobolnának előtte a megkeményedett, földes-agyagos úton.
Szégyenszemre még mindig előfordul, hogy fél, mielőtt ostorral végigvágnak rajta. A világ elengedésével és a tudatállapot emelkedésével azonban félelmei lassan mind elpárolognak.
Nagyon szeretne mindig olyan lenni, aki egyre többször odamegy azokhoz, akik korábban megrúgták, vagy csak neki faroltak. Akkor különösen, ha hasonló fájdalmakat ő maga okozott.
A holnapkeresők gyakran a holnapban laknak, de aludni a múltba járnak, mert a jelen ágyai leszakadnak. Ezért most nem is tesz mást, mint a jelent újraácsolja.
Nem akar példát mutatni, de nem örvendezne, ha a portálján nem lenne példabeszéd is. A portál, mint egy zöldre festett, szűk kisablak, a benézőt várja, de nem különösebben bánja, ha az ablak előtt reggel sem áll senki. Aki ezen az ablakon keresztül kap előbb-utóbb belülről jövő fényeket, az mindig megérkezik.
A szellemi megtestesülés végül is pára, amelyet egy szellő észrevétlenül elfújhat, de a testetlen szellem és tudat örökké villódzik a sokdimenziós világban/nemvilágban.

Varga Csaba: Ánanda tapasztalat

Nem emlékszem, hogyan kerülök, s kerülünk vissza a mába és a földre. Megint együtt vagyunk, együtt lépdelünk a jelen valóságában. Ez a földi valóság most olyan, mintha sötét árnyék lenne rajta, szinte fekete vagy szürke, s ahogy lépdelünk előre, magunkkal jön a fény, mellettünk és mögöttünk minden kivilágosodik. Lépdelünk utcáról utcára, városrészről városrészre, tájról tájra és ahogy megyünk, a sötétszürke, sötétbarna valóság fénybe kerül, de mindaz, ami kivilágosodik, nem fehér, hanem vajszínű. Az a gondolat jelenik meg bennem, hogy azt bízták ránk, a világot tegyük vajszínűvé. Ezért tehát a feladat nem más, mint a vajszínű feladat. Ez ugyan nem elég konkrét, de úgy érzem-érezzük, hogy számunkra minden világos. Nincs szorongás, nincs félelem, könnyedén megyünk előre, nem tombol bennünk az öröm, inkább csend és nyugalom van, hiszen ahogy haladunk előre, a világ teljesen megváltozik. Ellátjuk a feladatunkat.